Nem szeretnék olyan csodálatraméltó okosságokat írni, mint hogy a lépcső köti össze a magasságot a mélységgel, meg utalni Jákob lajtorjájára, a népmesei szimbolikára. Tudom én, hogy érdekes, de félek attól, hogy nem tudok a tárgyról annyit, amennyit kellene, és teletűzdelném a leírást kisebb-nagyobb tárgyi tévedésekkel, csak úgy unaloműzőnek.
Maradok tehát szubjektív :) Tehát a lépcső számomra félelmetes. Fölfelé fárasztó, kaptatós, lefelé csúszékony és ijesztő. Úgy hallottam, az alacsony vérnyomással élők között ez gyakori - mármint a lefelé tartó lépcsőtől való félelem - talán én is ezért aggódom mindig a lépcső tetején. Megijeszt, átváltozik, homályos, legurulok. Szoktam is, ami azt illeti. Egyszer csak nem ott van a lépcső foka, ahol korábban, vagy legömbölyödik a széle, és én máris ezer kőgerincen ütögetem végig a sajátomat, vagy a fejem nyekken egyet a peremen. A félelem persze azzal jár, hogy jóval gyakrabban hullok alá a lépcsőkön, mint akkor tenném, ha csak úgy járnék rajtuk ösztönösen, egyszerűen, ügyesen, két lábon, mint felnőtt Homo Sapiens.
Ez persze nem változtat azon, hogy a lépcső szükséges, és szép. Hangulatos is lehet. Tényleg össze kell kötnünk néha az eget és a földet, vagy a föld mélyét a felszínnel. Tényleg be kell járnunk a magasságot és a mélységet. A lépcső pedig ütemesen, mint a metronóm, felvisz-levisz bennünket az úton. Szabályos, ritmikus, mint a sámándob hangja.
Ez a lány maga a költészet. Talán olyanoknak is múzsája, akiket nem is ismer - ez az arc, ezek a kerek, áttetszően zöld szemek meseszerűen szépek. A vörösréz árnyalat alatt még halványabb az arca, de a jelenség színesebb: tökéletes harmóniában egyensúlyozza ki a bőr fehérségét, a szem halvány vízzöldjét és a száj világos barack tónusát. A fekete szőrme és a szürke háttér nagyon jó választás: sötét ellenpontot alkotnak, de nem vonják el a színekről a figyelmet.
Ő nagyon Bánatka, még mindig rézvörös hajjal. A nagy, puha, elomló rózsák és bazsarózsák szomorúan érzékivé teszik az összhatást, a ruha ugyanolyan lágyan és puhán esik össze, mint a szirmok. A fekete háttér szomorú, a színek kavalkádja pedig érzéki. Mint akit másnap reggel hagytak el.
Megint egy érzéki, mesei megoldás. Úgy tűnik, ez minden, vagy nagyon sok vörösre jellemző. 
A díva viszont nem romantikus. A díva érzéki, vonzó, nagyon tudatos. Szintén vörös karakter, a meseiség helyett fülledt, buja és hódító. Mit bánja, hogy a vöröset üti a piros: a piros jól áll neki és viseli is. Az ajkain is. Érett típus, huszonöt alatt inkább ne próbálkozzunk vele. Fehér arc, kifejező, feketével árnyalt szem (csak óvatosan: elég a felső szemhéjat kontúrozni), emelt szemöldök és vérvörös rúzs illik hozzá.
Ebben a lakásban nincs külön szoba az ebédlőnek. A nappali sarkában áll a négyszemélyes asztal, mögötte a gyönyörűséges, földig omló üvegtábla. Az egész olyan meleg és otthonos, hogy szinte azonnal tudnám, hova nyúljak a szalvétáért, melyik szekrényajtó mögött találom az Aspirint, és takarítás után hova kell eltennem a porszívót. Nagyon szép a fény, amiben nem csak az ablak játszik szerepet, de a fényt borostyánszínűre szűrő drapéria és a hatalmas, kazettás tükörfal is. A fényes padló is visszadobálja a sugarakat, a hamvas, krémszínű textilek pedig érzékien találkoznak a cseresznyeszínű fa bútorokkal, elemekkel.
Aki szereti, annak íme némi neobarokk pompa. Nem tudom, mennyire lehet kényelmes, és pláne jól tisztítható, de kétségtelenül érzékcsiklandozó ennyi arany, fekete és csillogó kristály. Még a székek helyett is fotelok állnak, ami vagy azt jelenti, hogy kényelmetlenül szeretnek enni a lakók, vagy azt, hogy pezsgőn, konyakon és szivaron élnek.
Pihenésképpen hűvös elegancia, fehér, tearózsa és leheletnyi zöld színekben, diófa bútorokkal és bronz kiegészítőkkel. Maga a tökély. Itt is erőteljes, teljes ablakos a megvilágítás. Az előző képpel ellentétben itt nyilván napközben is esznek, élnek, tartózkodnak.
Igazán nem csak ekkora étkezőnél lehet használni ezeket a színeket, sőt, a kicsikben talán még kedvesebben mutat ennyi vidám, élénk árnyalat. A fehér falon gyöngyházas, sötét kandallópárkány, mint a sárkánybőr. A gyertyatartók és lámpaernyők, sőt, a sárga nárciszok alatt a váza is ehhez a színhez hasonlít. A falon türkiz és sárga, a fény a szobában szintén türkiz. A székek lazacszín huzatához illik a függöny lazac és vajsárga színe, ami szinte megegyezik a terítőjével, a már máshol is feltűnő türkiz pedig ezt is tovább színesíti. Fehér, türkiz, lazac, krémsárga és sötét színek kavalkádja, lent a meleg, fent a világos, hűvös színekkel. Egészen tökéletes.
Minden csokoládé-árnyalatú: a falak, a padló, a díszek, a bútorok. Még a lámpa és a gyertyák is. A kandalló tüze olvadóan meleg lehet, csoda, hogy nem olvad körénk a csokoládé-szoba. Hogy azért meg tudjuk a tárgyakat különböztetni egymástól: fehér-sárga virágcsokor és fehér porcelán élénkíti az asztalt és a szoba sarkát. Itt aztán biztosan éhes lesz az ember :) Karácsonyi vacsorához, téli ünnepekhez, gyönyörű. Viktoriánus, szalagos-loknis kislányokat és spánieleket látni a merev ruhás, de nevető felnőttek mellett.
Akinek van kamrája, spájza, vagy legalább egy szép, nagy, jól szellőző szekrénye, az általában ilyenkor kezdi feltölteni télre finomságokkal. A kompót nem igazán a barátom, de a különleges ízesítésű, vagy akár csak áthatóan gyümölcsös lekvárokkal jóban vagyok. Ilyenkor lehet ledarálni a felháborítóan erős paprikát is, sok sóval üvegekbe rakni - három napig vakon kőrözni a maró fájdalomtól, persze, ez ezzel jár - aztán a sötétebb évszakokban ezzel lehet könnyes-sírós romantikát csempészni az ételekbe :)
Tegyünk el uborkát is. Nem csak arra az eshetőségre készülve, hogy hátha babát várunk majd, és le sem tudjuk tenni az állunkra levet csorgató savanyú, roppanós, zöldhéjú finomságot, de az időnként kötelező rántott hús mellé is jár.
A konyhát is elborítják időnként a szépséges üvegek - azért arra figyeljünk, hogy csak olyasmi jöjjön velünk a kamraajtón túlra, aminek nem árt a fény. A lekvárok például jobban érzik magukat sötétben. A sárgabarack képes aranysárgáról csúf sárbarnára sötétedni, ha sok fény éri, az őszibarack pedig a vajsárga színéről valami peszledékes füstbarna színt ölt, nem túl étvágygerjesztő. De a fűszerek átlátszatlan, mintás dobozai például remekül élénkítik a konyhát.
Íme, egy aprócska konyhát uraló óriáshűtő. A konyha igazán bájos, bár sötét az aprócska és mégis leárnyékolt ablak miatt. De hát nyilván valahol mégis kell tárolni az élelmiszereket, és ha nem áll rendelkezésre sem spájz, sem egy nagy szekrény - akkor erre a funkcióra marad a hűtő. 
A hölgy angolos, elegáns, halvány. Természetes szőke haja simán és puhán omlik a homlokába és a nyakára, a füstös, szürkés krémszín muszlin és krepp egyszerre régies és modern, a gyöngyök fénye halk, az ezüst tovább finomítja az árnyalatokat.
Ő pedig egy meleg arcbőrű, aranyszőke lány. A szeme kék, de milyen más! Világos, puha, kedves. Mint egy játékbabáé.
Erdőszéli, mohazöld homályban, magas, elvadult bokrok között áll ez a régi szökőkút. A vajsárga kő szürkére, feketére érett, a víz körbesimogatja a régóta fáradó, kagylóhéjat tartó fiúkarokat, -vállakat. Érezni a kép illatát, a zöld, moha-, avar- és kőillatú sustorgó levegőt, hallani az ösvényen mozduló levelek zörejét.
Itt viszont vidámság van: sárga-fehéren hulló bársonyos fény, ölelő selyemfenyő, rusztikus, világos kövek és fiatal fatörzsek. Élénken csobogó, ömlő víz, fehér tajték és játékos felszín körtáncol és nevetgél a peremek között. A világos, erőteljes fiatal örökzöldek harsogóan zöldek, a fény sárga és csillogó. A fa törzsének puha barnája és a szelíden galambszürke kövek lágyan karolják össze a színeket.
Éjszakára, ha tudjuk, világítsuk meg a vizet. Ilyen lesz. Arany és ezüst és zöld, tükrös, csillogó, mesei. Még egy ennyire szabályos, mértani kertet is tündérpalotává bűvöl. A fényesre simult felületű téglák tovább szórják a sziporkázó fényeket, a fényes levelű babérfélék is csillogóvá válnak.
Még egy szépség, újonnan épített falacskából kikönyöklő víztál, bronzból. 
Bár a boltívek nekem sokszor édeskések, sőt akár giccsesek - ennek a képnek nem tudtam ellenállni. A futórózsát szeretem, és ez csupa-csupa virág, halvány, egymásba olvadó árnyalat. Csupa méhzümmögés lehet. 
Bár ez külső utacska, nyilvános, és nem a kertben vezet - a hangulata miatt mégis itt kapott helyet. Olyan meghitt, intim tér, mintha valakihez tartozna. A kopott, fényesre, gömbölyűre járt vörös téglák között a boltíves ajtó és a vaskerítés is romantikus, a föléhajló sárga virágok drapériaszerűek. Hogy kopoghatnak a léptek az esőben!
Amikor a szentimentális boltívekről beszéltem, nem erre gondoltam :) Ez valami gyönyörű. Egy ilyenhez persze hely kell, sok hely: nem elég ekkora lugast kialakítani, az is fontos, hogy ahonnan és ahova érkezünk, ott is legyen hely, tér, izgalom, látvány. De ha belegondolok, milyen lehet rőtre és borostyánra gyulladva ősszel!
Egy kis szelíd, puha, természetes ösvény. Vékonyka, magas, fehér törzsek, a szelíd, hűvös napfényt áteresztő lombok, lila virágszőnyeg, könnyű járásra elénk gömbölyödő utacska.
Végül egy csupaszín kert, dundi angyalokkal, vérvörös, fukszia, kék, sárga tobzódó színekkel, padokkal, barokkos tobzódással. És mégis szerethető, kellemes, a magas fák árnyékának rajza összefogja a csupa főszerepet követelő virágot, a zöld háttér finom, zöld fényfátyolt terít a kiabáló színekre, a fehér és mogyorószín út pedig a halk színek felé húzza a kompozíciót.
Fehér púderes, rizsporos, halvány lány, mintha apró selyemfestményen fakult volna évszázadok óta.
Itt van két megoldás a sík felületekre. A ragyogó, színes kép az ezüstösen csillogó, finom, harmonikusan szimmetrikus ólomüveg közepén maga a mese. A csillogóan megvilágított üvegmozaik pedig édes és vidám.
No, és milyen ez az apró, kerek vázácska? A szétszórt, borostyánszín sugaraktól olyan a fényes asztal teteje, mintha aranyrögök gurultak volna szét rajta.
És még két üvegszépség. Játékos, színes szépségek - úgy helyezzük el őket a lakásban, hogy ne csak szórt fényt kapjanak - hadd szórják szét a színes sugarakat.