Nem szeretnék olyan csodálatraméltó okosságokat írni, mint hogy a lépcső köti össze a magasságot a mélységgel, meg utalni Jákob lajtorjájára, a népmesei szimbolikára. Tudom én, hogy érdekes, de félek attól, hogy nem tudok a tárgyról annyit, amennyit kellene, és teletűzdelném a leírást kisebb-nagyobb tárgyi tévedésekkel, csak úgy unaloműzőnek.
Maradok tehát szubjektív :) Tehát a lépcső számomra félelmetes. Fölfelé fárasztó, kaptatós, lefelé csúszékony és ijesztő. Úgy hallottam, az alacsony vérnyomással élők között ez gyakori - mármint a lefelé tartó lépcsőtől való félelem - talán én is ezért aggódom mindig a lépcső tetején. Megijeszt, átváltozik, homályos, legurulok. Szoktam is, ami azt illeti. Egyszer csak nem ott van a lépcső foka, ahol korábban, vagy legömbölyödik a széle, és én máris ezer kőgerincen ütögetem végig a sajátomat, vagy a fejem nyekken egyet a peremen. A félelem persze azzal jár, hogy jóval gyakrabban hullok alá a lépcsőkön, mint akkor tenném, ha csak úgy járnék rajtuk ösztönösen, egyszerűen, ügyesen, két lábon, mint felnőtt Homo Sapiens.
Ez persze nem változtat azon, hogy a lépcső szükséges, és szép. Hangulatos is lehet. Tényleg össze kell kötnünk néha az eget és a földet, vagy a föld mélyét a felszínnel. Tényleg be kell járnunk a magasságot és a mélységet. A lépcső pedig ütemesen, mint a metronóm, felvisz-levisz bennünket az úton. Szabályos, ritmikus, mint a sámándob hangja.
