Női misztériumok

Smaragdzöld tisztás felett lebeg a Gömb. Aranyló fényű sötétzöld, mint a nyárvégi szőlő, amikor átsüt rajta a nap. Áttetszőnek tűnik, bár titokzatos belsejét sejteni sem lehet a zománc felszín alatt. Átfúj alatta a leheletenyhe légáramlat, a hosszú, fényesen csillogó fűszálak kényesen táncolnak érintésére. A Gömb lágyan lebeg, forog, vagy csak így látszik a könnyű szélben, amely a mezőt ölelő fák sötét lombját is muszlin-finom lebegéssé varázsolja.

 

Sárkánytojás. Tévedhetetlenül tudom, hogy az. Zöld-arany sárkányfióka tekereg az izzó fém hatású felszín alatt, majdani hatalmas, tűzokádó, rettegett zsarnok. Olyan erős a jelenés, hogy szinte látom csillogó pikkelyeit, hegyes fogait, villogóan fürge kígyó-mozgását. Szépnek látom, királyi gyermeknek. Szeretném hazavinni, melengetni, gondját viselni… De a hatalmas, lebegő Gömböt nem tudom, nem is akarom elmozdítani a helyéről. Tüzet igézek a mező közepén, sárga, táncos lángokat, hogy melegen tartsam a gyermeket. A Gömb a felszálló meleg levegőben felemelkedik, élvezettel pörög, hempereg a meleg áramlatban.

 

Valami történik. Most. A Gömb körben felreped. A belsejéből egyetlen hatalmas, vízszintes síkban szétfutó lézerfehér sugárzás vakít el, lekényszerít a fűre, olyan váratlan, ijesztően éles és fájdalmas, akár egy halálsikoly. Kilobban a tudatom a hirtelen kín gyötrelmében. Nem vagyok Én, csak a fájdalom táncoltat csontfehér halottakat a koponyám hátsó falán. Tudat nélkül érzem és félem a fájdalom csontot ropogtató kínját.

 

Lassan eszmélek, és nincs is sok örömem benne. Csikorogni érzem a fejem valamennyi kis csontját. Minden mozdulat éles, fájó szilánkokra töri a fájdalom kényes egyensúlyát az agyamban. A nyakam, a vállam holtsúly-nehéz, émelygés és rosszullét környékez. Kiégett, sárgásfehéren összetapadt száraz szalma alattam: ez volna a bársonyzöld rét?! Jobb volna nem látni, mint ez az égető kín a szememben, a fájdalomé és a látványé egyszerre. Körös-körül sivár puszta, szárazság és égett növények, összeaszott nyúl- és őzcsontvázak, fájdalmas üvöltés, halál.

 

Jobb kezem, tenyerem felemelkedik – valami aláférkőzött. Nyomja, taszigálja felfelé, már az oldalamon érzem a kis tolakodót: a sárkánygyerek bűnbánó, törleszkedő feje simul becéző kezem alá, az ő nyaka fonódik hálásan anyja derekához. Fáradtan hajtom a fejem az övéhez: hát hogy fogjuk mindezt rendbe hozni?!

 

Reggelig dajkálom, csitítom, vigasztalom zümmögő dalokkal, altatókkal, ringatással. Halkuló hullámokban csitul a fájdalom bennem. Álmomban felépül a megoldás a fejemben.