Szeretem a fákat. Vannak köztük különös kedvenceim: ilyen például a fűzfa. Talán azért ábrándozom épp most róla, mert nyáron kivételes élmény a zöld árnyékában leheveredni a vízparton, szitakötőket figyelni, a víztükör fodraiban nézni a sárga-zöld leveleket.
Hát nem milyen gyönyörű?
Ezüstös fényű, élénk, sötétkék víz, ami annál is csodálatosabb, mert az ég szinte fehér az erős napsütésben. A zöldek tündökölnek az erős sugárzásban, a rózsaszín virágok olyan harsányak, mintha lekiabálnának a képről. Alig szitáló, könnyű árnyékot vet csak a fűz, mint a muszlin vagy könnyű, csipkés háló.
Mennyivel sötétebb, őszibb, komorabb kép! A fűzfa nem tó, hanem szürke vizű patak fölé hajlik, ami csupa fehér fodor a mohás kövek között.
Valami ilyen helyet képzelek, amikor az angol költőket írni látom, vagy ha szomorú, évszázadokkal ezelőtt élt kisgyerekek duzzogó-helyére gondolok.
Ritkás, szomorú fa, hosszú tisztás végén. Még idelátszik az udvarház, amelyik saját tava mellett nő ez a fűz. Rosszkedvű kisfiú üldögél a partján az ügyetlen tutajjal vagy papírcsónakkal, ami jó esetben nem akad meg a ház úrnőjének kibontott hajú, fehér hálóinges testében a víz tetején.
Azért napsütésben gyönyörű lehet :) Vidám, fehér ruhás fiúk és lányok, szendvicsekkel és kockás takaróval jöhetnek a víz partjára, és nevetve dobálhatják a kavicsokat a tóba. Amíg meg nem jelennek a kacsák, togyogósan, farokriszálósan, és méltóságteljesen el nem fogadják az uzsonna maradékát.
Lemenő nap, lankák, fű. A fűz hosszú, aprólevelű fürtjei aranyfényben úsznak, nyújtóznak, forognak a finom, olvadóan lágy fényben. A törzs alakja olyan, mint egy fürdés után nyújtózó lányé, aki élvezi a saját szépségét. Az árnyék mély és puha szőnyegként omlik el a fa alatt. Diadalmas szépségű, varázslatos fa - biztosan feltölti aranyló fényű, szőlőszín energiával azokat, akik a kérgéhez szorítják arcukat, kezüket.
Szó sem kell. Maga a csoda.
