Öt évvel ezelőtt, épp ilyenkor Skóciában voltam. A taxis úgy fogadott bennünket az állomáson, hogy abban az évben még nem látták a napot. Mire elértünk a szálláshoz, már ragyogott a nyár, sötétkék égen vakító, világító felhők forgolódtak, a smaragdzöld füvön kéttenyérnyi nyuszik ugráltak. És ez most nem túlzás :)
Gyönyörű, gyönyörű, tökéletes út volt. Minden nap harmatfriss levegő, tört fények reggel és aranyló napsütés délben, harsogóan zöld, szinte harapható levelek, füvek és fák, ősöreg várak, kastélyok.
Ilyen a Blair Castle-höz vezető út. A fasoron túl finom hajlású, gömbölyded dombokon zöldellő rét. Az út árnyékos és varázslatos.
És íme a Blair Castle. Minden félórában kijön elé egy vörös arcú, aranyszőke hölgy, és irgalmatlanul elkezdi fújni a dudáját. Bár mi, akik ott voltunk, könnyes szemmel hallgatjuk meghatottan a zenét a videóról, de az összes ismerős a földön fetreng és vinnyog ilyenkor: vagy a nevetéstől, vagy a kíntól. Érthetetlen.
Ez csak úgy a táj. Mert ilyen. A vonatablakon kinézve, a busz mellett, a hosszabb sétákon a kis falucskáktól pár lépésnyire. Rajzolhatóan éles árnyékok a smaragd-és-aranyzöld gyepen, rajzos szélű, fehér felhők az égen. És nyuszik, mindenhol nyuszik.
Régi sírkert. Mohás kövek, törött lépcsők, romtemplom. Gondolom, a helyi fiatalok fekete rúzzsal és sok lepellel járnak ide riogatni egymást, vagy szörnyeteg zenére széthagyni az kockára szabott valóságot.
A fű tömött és gyönyörű zöld. Nem nyírják, ezért tele van aprócska, szem formájú lila virágokkal és fehér piciségekkel. Bozontos, vörös szőrű marhák járnak erre legelni, akiknek a pillantását nem nagyon bírtam, inkább eloldalogtunk csendben.
Ez Inverness: itt ömlik a Loch Ness vize egy folyócskán át a tengerbe. Ezt a folyót látjuk épp. Olyan északon járunk, hogy nyáron éjfél körül nyugszik a nap és hajnali háromkor már felkukorékolja a kakasokat: mégis, a pulóvert is le kellett vennünk az áldott napsütésben. A legszebb városok egyike, amit életemben láttam. A víz hűvös és valahogy sima: majd belefagynak az ember ujjai, de nem szúrós, mint az Alpok patakjai, hanem simogatja a bőrünket.
Edinburgh várának az egyik bástyája körül járunk. Kilátni a tengerig, belátni az egész várost. Én még ilyet sosem láttam: a város felől fenyegető, magas kőszirt a vár, úgy tűnik, mintha az ég alatt kapaszkodna. Hátulról pedig könnyű séta, és máris bent vagyunk a közepében.
Szeretem, ahogy a régi kövek között megjelenik időnként Stuart Mária, a korhű ruhás statiszta, vagy épp néhány almát falatozó alabárdos megy el mellettünk, a vállukon magnóval, végtére unatkozniuk miért kellene.
Még egy kis Edingburgh, még egy kis vár, a csúcson üldögélő Démétérrel. Gömbölyű kövek közé bújó sárga virágok szinesítik a füvet. Tillárom.
Ez már Stirling: út a vár felé.
Hát, ilyenek a rózsák. Ott valahogy minden burjánzik, zöldell és csorognak a szirmok-színek mindenhonnan. Tudom, tudom, a sok eső. Jól áll a virágoknak a sok eső, nyilvánvalóan, mert ömlenek az ablakokból, virágtartókból, kertekből. A műkacsás-kertitörpés stílus megmosolyogtató, viszont valahogy aranyos :) A kertek többsége vagy a tündéres-koboldos, vagy a kacsás-törpés stílus valamelyikét képviseli. Egyszerűen nem tudnak ártani az áradó, káprázatos szépségű, színkarneválos virágoknak.