Egy régi leírás, vagy húsz évvel korábbról.
Őszi este a városban. Köd. Sodródom az utcákon, esőszagú aszfalton kopog a szürke cipőm. Látni alig lehet, csak annyi a fény, amennyit az út menti lámpák szórnak szét maguk köré. A hideg párában nem terjed a fény, csak csillog egy puha fénygömb az oszlop tetején, olyan derengő, mintha homályos ablakon szűrődne át.Nem esik az eső; olyan inkább, mintha szivárogna, beissza magát a hajamba, kabátomba. Csend van, puha, omlós, illatos csend. Az a legszebb, ahogy a fényes, vizes aszfalton látni az esőcseppek hullását – pici, aranyszín fények futnak a lámpa fényköre felé.Az arcom belefürdetem a hűvös, derengő ködbe. Lépteim kopogása, mint az esőcseppek a kövön. Minden végtelennek tűnik, mégsem vagyok kicsi: körém gömbölyödik a világ. Az eső hűsíti halántékom.
