Női misztériumok

Sötét van, mákonyos, szürke. Zajra riadok, a gyerekek szobái felől hallom. Indulok a kisfiamhoz; tudom, mennyire ijedős. A nagylányom álmos arccal néz ki az ajtaján, szőke, vékony kis haja az arcába hullik. „Mi van, Apa?” Hangja álmos, nyafogós. „Semmi, Nora, aludj csak. Megnézem, Tommy nem ébredt-e fel.” „Folyton csak baj van vele…” Durcás, barna szemét forgatja, ahogy csak a kamaszlányok tudják, ha a kisöccsükről van szó. Megsimogatom, visszaküldöm aludni.

 

A fiam szobája zárva, semmi fény nem szűrődik ki. Talán valami sötétzöld… Na, hülyeségeket találok ki én is. Lassan nyitom az ajtót, nehogy én riasszam fel a gyereket. Belefagy a kilincs a tenyerembe. Tommy a padlón térdel, egy hatalmas gömbbel szemközt, amelynek felszíne apró dudorokkal van tele. A Gömb hasa kékes fényben úszik, tetejét elnyeli a gyerekszoba sötétje. Tommy beszél hozzá, és a Gömb mély női hangon válaszol. Nem hallom a szavakat, amíg a Gömb hangja dühösen fel nem búg: „Kitaláltad a nevemet!” Pauline hangja. Pauline Moran. A feleségem volt, amíg élt. Tommy anyja. És ekkor eltűnik a kisfiam.

 

Berontok a szobába, a kisfiam hűlt helyén csak a sötétség, a Gömb eltűnt, egy kékesfehéren ragyogó, izzó folt fogad, belenéz, belemélyed egyenesen a szemembe. Elindul határozottan, és én megbűvölve követem: „Pauline…” A lépcsőházban halad fölfelé, és én már nem is futok a lépcsőkön, hanem repülök, lebegek a fény után, a korlátok között át- meg átbújva követem Paulinet, a kék-fehér fényt.

 

Repülésem egyre gyorsabb. Rossz szagot érzek, de már késő, repülő lendületem továbbrepít, egészen a lépcsőház plafonját vastagon beborító bűzös nyálkába. Orrom, torkom telemegy vele, megfojt, undorít. Sikítok és sikítok, és felébredek…