Női misztériumok

Gyöngyházfényű, csillogó krémszín szobámban vagyok, a falak olyan fényesek és simák, mint egy kagyló belseje. Ébredezem. A gyűrű alakú terem közepét hatalmas, meleg sárga gyöngy foglalja el: a teteje túlér a mennyezeten, az alja mélyen a padló alá nyomódik. Körém gömbölyödik a világ. A hangok halkan szűrődnek be, csak enyhén felvibrál a gyöngyház a falak ritka páráján. Pazar puhaság és fénylő finomság vesz körül. Tükörként a hatalmas gyöngy pompásan használható: fényben ragyogó, sima felszíne tündérszépnek tükröz vissza, gömbölyűségesen domború felszíne semmit sem torzít a képen. Gyönyörködöm magamban, mézszín hajamban, barack bőrömben, virágszirom ruhámban. Káprázok és ámuldozom: hogy én milyen meseszép vagyok!

 

A tükör rám mosolyog, és sötétkék, elmosódott foltot mutat nekem a jobb vállam fölött. Megjött a követ! Itt a meghívó!

–        A Herceg szíves üdvözlete szárnyán érkezik szépséges és bájos Úrnőm kegyes színe elé a meghívás a szombati bál… . – A többi úgyis butaság. A követ szigorú hangja elcsapong, amíg szeme a tekercs helyett a szobámon bámészkodik.

Szeretem a bálokat. A királyi bálokat különösen szeretem, tehát a meghívót kézbesítő kis követ kap egy röpke csókot és mézes bort, meg süteményt. Vigyorog az orra alatt. A hercegi egyenruha komolykodó, sötétkék bársonya egyáltalán nem illik bohókás gyerekarcához, ritkás kamaszbajuszához és ennivalóan elálló füleihez. Hiába: a Herceg bár herceg, semmi stílusérzéke… Erre a gyerekre csörgősipka való és hegyes papucs a lábára.

–        Úrnőm, aztán ott legyen! Ha unja a Herceget, amit megértenék, ott várjuk a konyhában!

Kituszkolom a vigyori gyereket a szigorú palástjában, és szívemre szorított kézzel megállok egy pihegésre…

 

Az öltözködésnél, báli készülődésnél nemigen van boldogítóbb. A szekrények csalogatnak, bármit felkínálnak nekem. A vörös tollas ruhát a hatalmas szoknyával nevetve eldobom, paradicsommadarasat most épp nem játszanék. A sötétkék fátyol ezüst pettyekkel éppen nem rossz, de épp olyan lennék benne, mint a herceg és udvara. Márpedig én nem vagyok unalmas – valami szikrázó, sziporkázó kellene…

 

Egy sárga-fehér-szivárványszín ruhát választok, szitakötőszárnyból; átlátszó, áttetsző, ragyogó, törékeny és finom. Vállaimon kolibri-szárny vékonyságú libbenés az egész, a mellem alá egy fátyolszalag szorítja be, a derekam körül hullámzik az áttetsző anyag. Kristálypapucsra repülök, a sarka hegyével írni lehetne. Elégedetlenül nézem sok, nehéz hajam: nem illik az öltözékemhez… A maradék szitakötő-fátylat gyors mozdulattal a fejemre tekerem, hosszúkás turbánként, vékony, ágas-bogas aranyhuzalokkal rögzítem. Az aranydrót megihlet: ékszereket hajlítgatok még magamnak ezernyi csáppal és játékkal. Hosszú szempilláim végére apró gyöngyöket, színes kristályokat illesztek, és kész vagyok.

 

Izgatottan hívom elő a hintóm, smaragd és türkiz színű gyíkok húzzák az ember magas, vörös bársonyüléses sárga báli cipőt: ebben utazom.

 

A hercegi kastély komoly kőépület, közepén kerek, kék tál a tó, benne harmatvíz, és a tó felett futó gyönyörű, boltozatos rácsok ívei szépséges, összefonódó kupolaként ölelkeznek össze. Mindig megcsodálom… A Herceg azonban hosszú, hosszú évek óta nem volt itthon, így ma még milliószor nagyobb a palota varázsa. Körbeszaladom a tavat, mielőtt a bálba lépnék.

 

Gyerekkorunkban sápadt, kerekszemű, komoly kisfiú volt, és csak bámulta, ahogy megültem a pónikat, ahogy repült a hajam, ahogy nevettem a cseresznyétől maszatos arccal. Bámulta, aztán visszatemetkezett a tankönyveibe. Gyerekkorunkban eszembe sem jutott foglalkozni a komolykodó, magának való kisfiúval, amikor annyival érdekesebb volt kint játszani a parkban!

–        Isten hozta, gyermekem! – a herceg dadája még mindig így szólít. Megsimogatja a hajam.

–        Drága dada! Úgy örülök, hogy itt vagyok, úgy örülök, hogy ő is itt van!

Megcsillan a szeme, de nem szól semmit. Mutatja, hogy menjek a parkon túl, a bálterembe, ott várnak rám.

 

Mikor megérkezem, már áll a bál. Bal lábam a márványlépcsőn, fülemben a zene, szememben a kékruhás őrök mosolya. A lépcső fölött a díszterem túl komolynak tűnik a kavargó bálhoz: szinte illetlennek tűnik a sötétkék falak alatt a gyöngyöző pezsgőspohár is, amit a kezembe nyom egy libériás inas. Mindenhol színes, táncoló párok, kavargó ruhák, nevetés. Ez az én világom!

 

A terem közepén felszökkenő üveglépcső tetején áll a Herceg. Hatalmasat dobban a szívem. Alig látom, csak sötétkék ruhájának vonala látszik onnan a magasból. Két oldalán a szülei: az édes, dundi királynő és a feledékeny apóka: a király. Magasabb mindkettejüknél egy fejjel, olyan sudár, és olyan… indigókék. Nyugodt alakja fenséges a báli csillogásban, puha, fényelnyelő és mozdíthatatlan.

 

Tulajdonképpen mit tudok róla? Semmi mást, mint hogy születése óta komoly kedélye és később tudományos érdeklődése körül forgott a palota élete, hogy vidám szülei a kedvéért húzatták be sötétkék bársonnyal és brokáttal a palota rózsaszín és mohazöld márványfalait, hogy a rózsalugast miatta váltotta fel a sötétkék csillagvizsgáló, és hogy az elmúlt éveket titkos iskolákban töltötte. Titkon bevallom: mindezek engem annyira nem bűvölnének el.

 

–        Pssz, pssz! – rángatja a könyököm egy kis kékruhás asszony. Talán nem is ér sokkal magasabbra. – Jöjjön velem!

Leültetem egy – milyen meglepő – kékes színű pamlagra, kezébe nyomok egy pezsgőt, a pohár tele eperrel, úgy csillog körülötte a buborékos finomság. Úgy néz rá, mintha hirtelen nem tudná, melyik végével mit kell csinálni.

–        Igyon nyugodtan, egy ilyen szép napon! – mosolygok rá. – Miért szeretne velem beszélni?

Nagyot sóhajt, és belefog.

–        Én… én a palotámban szolgálok, tudja. Hímzőasszony vagyok. Én csináltam a gobelines székeket és pamlagokat, tudja, az oroszlánokkal, az egyszarvúkkal meg a királylányokkal. Talán tudja a kisasszony, emlékszik, ott a régi rózsaszín szalonban. És, és nem tudom mi lesz velem. Arra gondoltam, hogy talán a kisasszony… – zavartan forgatja a poharát, nem mer rám nézni. Óvatosan belekortyol, és ragyogón rámosolyog a pohárra.

–        Nagyon szívesen segítek. Nem szeretne többé hímezni? Megkérem a királynőt, arany szíve van, biztosan megengedi, hogy mással foglalkozzon.

–        Hát, hát nem. Nem. Igazán én nagyon szeretek hímezni, a gobelinek az életem, tudja, de már… Szóval, már nem lehet gobelineket hímezni. És én azt szeretném kérdezni, hogy nem tudja-e a kisasszony, hogy hát mi lesz velem. Mert én nem szeretnék mást csinálni, énnekem ez az életem. – könny vibrál a szemében, de inkább kihalászik egy epret, és csukott szemmel elmajszolja.

 

Némán ülök egy percig. A Herceg egy idióta, még ha őt is jósolták nekem… Férjhez menjek valakihez, aki nem enged játékos-mesés, csodálatos figurás bútorokat a palotába?

 

–        Már nincs meg a rózsaszín szalon? – kérdezem, késve, és talán önzőn.

–        Hát, kisasszony, nincsen. Tudja… a szalon megvan még, de behúzták sötétkékkel. A gobelineket letakarták olyan éjszakaszínű bársonnyal, a falakat meg könyvespolcokkal takarták el. Szeretem én a könyveket, de kéne azért másnak is lenni a palotába… Tudja, mint régen. Virágos vázák meg aranyos kis angyalok a tükrök körül, meg színes ruhás népek – most mindenkinek muszáj a kék egyenruha. Hát én azt se szeretem valami nagyon… Tudja, rosszul áll nekem a kék.

Rámosolygok, és tényleg: emlékszem bájos, pufók arcocskájára a rozsdaszín szoknya és mohazöld kötény fölött, most meg olyan szomorkásnak tűnik!

 

Mit mondhatnék neki? Azt jósolták egy éve, a tizenhatodik születésnapomon, hogy az ország legbölcsebb fia lesz a férjem. A Herceg ugyan nem jósoltat, de mivel határokon innen és túl én vagyok a legszebb és leggazdagabb, gyerekkorunk óta egymásnak szántak bennünket. A jóslat csak megerősített. Viszont most még nem ígérhetek semmit a hímzőnőnek: nem az enyém a palota, nem rendelkezhetek az emberekkel.

 

–        Beszélek a királynővel. – ígérem neki. Szomorkásan forgatja a kiürült poharát.

–        Nem Őfelsége dönt már ezekben a dolgokban…

–        A Herceg nevében mit mondhatnék? Megmondom, hogy ha a palotában talán nem, de az én házamban biztosan mindig szükség lesz hímzőnőre. Olyan régen szeretnék egy hatalmas, kertet ábrázoló gobelint a falamra, őzekkel és szarvasokkal, aranyló patakkal!

–        Ó, kisasszony, az csudaszép lenne! Hímeznék rá almafát és bükköket, meg sárgaköves utat is!

–        Mesei lenne…

Az asszony megnyugszik, ruganyossága visszatér, és álmodó szemekkel repül ki a teremből. Örülök, hogy ő nyugodt – én már nem vagyok egészen az. Az ország legbölcsebb férfija… úgy tűnik, még mindig a legunalmasabb is. Pedig annyira reménykedtem!

 

A bál untatni kezd, nem köt le már, túlságosan kavargó, hangos, sűrű tömeg repül, táncol, karok és lábak és selymek és maszkok érnek hozzám, mindenhol nekiütközöm másoknak. Mihez kezdjek ezzel az egésszel? A fantáziátlan Ésszel, a távoli, sudár alakkal… Eszemben sincs felmenni hozzá, és köszönteni.

 

Félrevonulok egy kőpados sarokba, amit még nem ért el az átalakítás: zöldarany fény ömlik a faragott homokkőre, előttem munkapad. Nagy kőtálban olvadt üveg, talán az üvegház ablakait olvasztották be? Nem akarok gondolni rá. Olvadt üvegből finoman, nyújtva, hajlítgatva a nyúlékony, gyönyörű, áttetsző anyagot, elkezdem megformálni a kezemmel a terem gyönyörű kupoláját. A csodálatos játék teljesen leköt, az üveg gyújtópontjai finoman vibrálnak és csillognak a kezemben. Egymás után érintem a megnyújtott üvegszálakat egymáshoz, és csillogva, ragyogva tapadnak össze a kapcsolódó ívek, felcsillannak a csomópontok.

 

Szürke-fehér, apró, pók-jelmezes alak kuporodik mellém, érintés-finom pókháló-szálaival segíti a munkám, dolgozunk együtt, lázasan, csillogó szemmel, élvezzük a ragyogó munka minden pillanatát, minden mozdulatát. Törékeny alakján az ízületek nagy bogok, mozgása mégis táncos, könnyed. Arcát pókálarc takarja, hangja nincs, mintha por szitálna a bőréből, finom ujjai végéről. Szem nélküli arca gyakran fürkészi ujjaim, nyakam, homlokom.

 

A bál a távolban folyik, vagy talán körülöttünk? Csak most veszem észre; alig hallom a zaját, érzem a pörgő szoknyákat magam körül. Készül az üvegkupola, a világ színes búrává mosódik a hátam mögött.

 

Végül elkészül a kalitka, a kupola mása. Ragyogó, csillogó csoda, kezem a pókocska kezébe csúsztatom – ügyesek voltunk! Felállítjuk a terem közepén, s a kis üvegjáték megnő, megnyúlik, felcsillan a nagy terem ablakain át beszűrődő holdfényben, és magasan felemelkedik a fejek fölé. Befoglalja a harmattavat és a körülötte álló ámuló embereket. Táncolok örömömben! Csupa csillagszikrás szépség az egész. Óriási sikerünk van vele, ámult csend, majd nevetés és taps fogadja az üvegcsodát. Az egész hullámzó tömeg a mi alkotásunkat csodálja. Boldog kacagásom össze-vissza cseng-bong az üvegoszlopok és –ívek között. Nevető szárnyalás emel a csillagok felé.

 

Örömmámorban, szinte repülve érek haza, napfény örömmel bontogatom a ruhám, a turbán anyagát. Lerugdosom a csillogó cipőket, hajamból kivadászom az ágbogas díszítést. Próbálom megtartani a varázst, az alkotás lázát, a siker csendüléseit, és főleg próbálok nem elkedvetlenedni. A herceg nem foglalkozott velem. Nehéz a gyöngytükörbe néznem, és nem a naiv, ábrándos, eldobott lányt látni benne. A herceg… mindegy. A buta álom emléke azért nem tud egészen letörni, szikrázik körülöttem a levegő, míg szempilláim az arcomra hajtom, aludni.

 

Álmom furcsa és disszonáns – az alkotás lázában égő ujjaimat látom, mögülük szürke, poros mosoly dereng, ujjaim alatt a formálódó anyag gobelinné válik, sötétkék ruhás figura áll rajta, és hiába hímezem át és át és újra: mindig mozdulatlan, csak áll és áll. Ha szarvasra hímezem, mintha erdőn rohannának keresztül: akkor is áll egyedül, ha íjat hímzek a kezébe, vadászó, férfias pózban, végül akkor is csak leeresztett kézzel, moccanatlan látom. Az alvás nem pihentet, és most nem is segít.

 

Másnap kattogó kopogás ébreszt: öreg, aszott emberke vizsgál nevetve az ajtóban, szürke a ruhája, apró a teste, ráncai pókhálóként tapadnak ragyogó szemű, huncut mosolyú arcára.

–        Jó reggelt! Behívsz? – nevet rám.

Felismerem: ő az én Pók barátom, vele építettem az üvegkalitkát. Behívom, naná, barackos, mentás üdítőkkel, süteménnyel és gyümölccsel kínálom. Azt mondja, vért inna inkább, de kuncog hozzá, és megragad egy hatalmas, lilás szőlőfürtöt – szinte eltűnik mögötte a csöpp, csuparánc arca.

 

Hátravezetem a tó mellé, a füzek alá. Olyan meghitten beszélgetünk egészen estig, mintha régóta ismernénk egymást. Mellékucorodom, és a tűz fényénél éjjel még mindig duruzsolunk. Borospoharam aranyába bámulok, hátam nekitámasztom a lábának, a hajam a mellére, ölébe borítom. Egészen elvarázsol az Öreg, mindent tud, egyszerűen mindent tud a világról és rólam, magáról, az alkotásról, és élvezi a tudását, a teremtést. Hangja vibráló és érzékeny, tele feszültséggel, pókháló-finom és izgató. Bőre illata olyan, mint a por, savanykás, kicsit a korhadó fára emlékeztet. A szeme még finom fényben is úszik, egészen az öreg, haldokló gyökerekre hasonlít.

 

–        Tudod, milyen vagy? – kérdezi. Azt gondolom, tudom, de hagyom beszélni, mert érdekel a véleménye.

–        Szeretem, ha rólam beszélünk. – mosolygok rá.

–        Buta vagy, mint a virágok. – mondja. – De sokkal szebb. Könnyű vagy, a szél is felkapna. Öntudatlanul alkotsz, nem te mozgatod az ujjaid. Amit átengedsz magadon, az mind széppé válik, néha hazugsággá. Azt hiszed, könnyű önmagadnak lenni, pedig senki sem cserélne veled.

 

Ezután gyakran eljön, és én úgy megszokom hamis mosolyát, titokzatos szemeit, ravasz ráncait, hogy álmomban is őt látom. Olyan az érintése, mintha elparázslott fa kihűlt, színes-szürke hamujába kucorodna az ember.

 

Egyszer a Hercegről mesél. Csak most tűnik fel, hogy napok, hetek óta nem gondoltam rá – annyira érdektelen. Messze van… Dehogy a Herceg a legbölcsebb. A hímzőasszonya nálam dolgozik rég, ebédlőm falára készül a szarvasos kép. A dundi asszony újra avarszínű ruhákban jár, piros arca majd kicsattan, és gyakran nyúl az aranyszínű fonalakhoz.

 

Pókapó szájából még szürkébbnek tűnik a kék, finom gúnnyal beszél a szorgos, görcsös igyekezetről, az ösztönök hiányáról, a fantázia gúzsbakötéséről. Bizonytalanná tesz, mert bár egyetértek vele: benne nincs könyörület, derű, rokonszenv. Én inkább sajnálom a Herceget azért, amit nem tud és nem él át, nem hibáztatom. Lehet, hogy tévedek?

–        Téged szeret. Nem meri megmondani, mert tudja, hogy lenézed.

–        Én nem nézem le! – csattanok fel.

–        Dehogynem.

Nem vitatkozom tovább, bár nincs egészen igaza. A Herceg tud valami mást, amit én nem, és én csodálom érte… A méltóságát, az eszét. Nem szeretek azonban vitatkozni Pókapóval, tartok a fölényétől, a körülötte pergő ezüstös csillámoktól. Félek, hogy a körülöttem pergő szikrázó szürke por elválaszt a külvilágtól.

 

Másnap korán érkezik, a háta mögött kel fel az arany nap. Áll az ajtómban, és én nem látom az arcát. Félretol otthonosan, igyekszik be mellettem a házba. Olyan hirtelen fordul vissza, hogy hátrahőkölök.

–        Legyél a feleségem! – nevet rám, és orrom alá dug egy óezüst, fekete köves gyűrűt, csupa kacskaringóval, éles szögekkel. Nevet, éles fogai egymáshoz ütődnek, a szeme komoly és könyörgő.

 

Kinevetem, persze, egy ilyen öreg ember…! Évszázadokkal lehet nálam öregebb. Dadogva, bután keresem a szavakat, az elutasításét, a rokonszenvét, az undorét… Remekül érzem magam vele, de nem gondolhatja komolyan… Nagyon… hát nem. Még csak nem is szeretem nagyon. Érdekel, izgat és elbűvöl. Hogyne. De hol van mindez attól, hogy az ágyamba eresszem?!

 

Suta hebegésem vacak kis tákolmány, én is érzem, de legalább egyértelmű. Hozzáérnék, megsimogatnám, de félszeggé tett, eddigi könnyed érintéseinket nem tudom lemásolni. Nem bántódik meg, arca nem változik, mosolya a régi, és én megnyugszom. Táncos léptei is épp olyanok, mint máskor, nevetése mögül is épp annyi finom, ezüstös por csikordul, mint a napfényben fürdő erdő fénycsíkjaiban lebegő virágpor.

 

Visszamegy, vissza a kelő nap felé.

 

Tétován, furcsa nyugtalansággal bóklászom a házban. Megérintem a tárgyakat, de azonnal el is engedem őket. Kába a fejem, egy szakajtónyi szitakötő zizeg benne, képtelen vagyok gondolkodni. Persze, hiszen buta vagyok, mint a virágok.

 

A szolgálók rám mosolyognak, majd lehajtott fejjel elsietnek. Gyümölcsöt hoznak, de csak játszom vele. A ruháim nem érdekelnek, nem játszottam napok óta, csak a füzek alatt üldögélek, vagy nagyokat úszom a tóba. A sellők csalódottan hagynak magamra, mert velük sem tudok játszani. Valahogy… az élet nem szeret viszont.

 

Tudom, hogy jól döntöttem… de nem tudom, mi lesz most. A házból kiszellőztetem a szürke port.

 

Néhány héttel később szürke papírocska vár az ajtóra tűzve: öreges, reszkető kacskaringókkal áll rajta a meghívó Pókapóhoz. Elfogadom, mi mást is tehetnék. Tétován készülődöm, húzom a perceket. Mohazöld ruhát veszek fel, vastag, tömött fonatokat hurkolok át a derekamon, vállamon. A hajam kendővel takarom, nehogy hozzáérjen a por – megrázkódom az undortól a gondolatra. Lassan baktatok az erdőn át, ösvény nem vezet arra, a gyökerek mutatják az utat.

 

A háza szürke, mint maga az Öregember, és szintén ráncosnak tűnik. Magas, fagerendás, oszlopos épület, kövei hatalmasak és fényesek. Bent áll az erdőben, mélyen a rengeteg szívében, mögötte fenyők takarják a csupasz hegyoldalt. Gyönyörű a vidék, vadabb és sötétebb, mint az én ligetes birtokom. Mégis sokallom a szürkét, az árnyékot. Farkasvonítást képzelek ide éjszakára, sápadtan világító teliholddal.

 

Magányosan lépek be, ő sem szokott ajtónyitásra várni… Bent pókhálók, szürke remegés. Persze, számítottam rá. Mindenütt pókháló. Túl sok pókháló. Nem olyan vékonyan csillogó, mint a pici, könnyű kis pókoké, hanem vastag és a portól nehéz kötegek és halmazok, felismerhetetlenné borítva mindent a szobában. Fiatal férfiak kiszáradt, összeaszott teste húzza le a hálókat. Halálhálók. Hát innen a fiatalos erő és lendület az öregben… Iszonyodom, de nem lepődöm meg. Mindig tudtam? Dehogy. Nem is éreztem. Mégis valahogy… egyértelműnek tűnik, mintha egy elfelejtett emlékem bukkant volna most elő. Nem is lehetett másképp. Állok némán, az ajtó előtt, a besütő nap aranyszőnyegén. A szürke házban egyedül a szememből kibuggyanó sós könny a  víz, a nedvesség, itt minden kiszáradt és törékeny és porló, meddő, halott hamu.

 

Vigyorogva jelenik meg, mint mindig. A hátam mögött csikorognak összesúrlódó tenyerei fölött a csuklóízületek. Rosszul vagyok a mosolya mögött szikrázó portól. Szempilláim eltakarják szemem – addig sem látok – miközben érzem: az én szavaim is szárazan, porszikrásan szólnak a visszhangos teremben. Hangom megremegteti a halálhálókat, és azok leszórnak valamennyit a vastag porrétegből. Az öreg összetöpörödik, véznára görnyed, mire elmondom azt a néhány mondatot, ami eszembe jut.

 

Kifelé már könnyebben nyílik az ajtó.

 

Alig látok a könnyeimtől, amikor otthon beleroskadok az ágyamba. Fáj… fáj. Fáj.

 

Halvány, aranyló fényre ébredek. Nem az ablakok felől jön. Mintha a szobám közepe világítana… a gyöngy a szoba közepén. A fényes gyöngy átmelegszik, felfénylik, a ragyogás kiszárítja a szememből a könnyeket, és ámuló szemem lassan kibontja a lótuszülésben nyugvó férfi alakját az áttetszővé vált gyöngy aranyló falain át. A jóslat férfijának alakját.