Zöld erdő közepén, kerek tisztáson eszmélek. A fejem bal oldala repülő, nehéz kő – jobbra perdít engem olyan lendülettel, ami felrepít a földről, és hátammal egy fához csapódom. Gerincem nagyot reccsen, de kába fejem mellett ez alig fájdalom. Mintha folyamatosan feszülő, forgásában megakadt körhinta recsegne az agyamban, korhadó fából – jobbra körözök az akaratlan, leküzdhetetlen lendülettől. Képtelen vagyok elhagyni a tisztást, a fejem irányíthatatlan, búgócsigaként pörögne, ha nem fékezné a testem.Tétován, tántorogva elindulok a tisztásról kivezető poros úton. Az ösvény a tisztás bal oldaláról indul, egyenesen előre. Remeg a lábam, mindig jobbra húz. Le-letérek az erdő fái közé. Gyakran kell leülnöm, tenyerembe hajtott fejjel, visszagyűrni kikéredzkedő gyomromat. A fejem nem gyógyul, de lassuló mozgásommal kisebbeket térek ki jobb felé.Vízsugár hullik alá az égből: kupolát formázó. A sárga homokos út felett szépséges vízkupola épül a fentről csorgó vízből. Belépek, és megint megperdít a fejem, a vízfalakon repülök körbe, kínzón, magatehetetlenül. Lecsorgok a kupola aljára, fejem kőtömb bal oldalát megtámasztom, alátartom a hűs vízsugárnak. Felemelkedem, hogy körbefonjon a víz. Sokat segít, mert bár még mindig szédülök, egy kicsit tisztul a fejem, és képes vagyok újra egyenesen járni.Továbbsétálok az úton. Magas, sötétlombú fák állnak sűrűn az út két oldalán, a tetejük libeg a szélben, csillognak a levelek. Madárdal kísér. Mélyen beszívom a kissé poros, de virág- és fenyőillatú levegőt.Folyó vágja ketté az utam: balról folyik sebesen, ezüstkéken, csillogón. Sodra olyan erős, hogy szinte habzani látszik, vonagló kígyók és selyemszalagok fonódnak össze és válnak újra szét a rohanó felszínen. Széles, sokembernyi széles medre nem látszik a rohanó víz alatt. A híd előttem áll, és épp olyan hosszú, hogy át lehetne érni rajta a túlpartra. Azonban nem előlem indul és nem ível át a szemközti fövenyre, hanem folyásirányban, előttem keresztben lebeg a folyón. Elérhetetlenül és érthetetlenül. Nem úszik le a sodrással, épp az ösvényre merőlegesen úszik, vitorlázik egy helyben.A híd nem állhat ott, ha világ rendje a szokásos. Tehát nem az. A világ nem az, aminek eddig hittem. „Híd, állj elém!” – szólok. És a híd felém fordul, megcsikordul a fövenyen, és szépen a helyére áll. Átsétálok a kongó fadeszkákon a túlpartra.