Női misztériumok

Jégszínű csarnok árnyékában a medence márványfalához simulok. A pazar, bambuszra emlékeztető oszlopok a lágy vízből szökkennek fel, kettős körívben határolva a tükör felszínt. Fölöttem félgömb kupola gömbölyödik a napsugarak elé, szanaszét szórva a dárda- és nyílhegy-kemény sugarakat. Széles, lapos bronztálakon illatos gyümölcsök lebegnek a víz színén.

 

Szép nők kínálják a kövérkés császárt a tálakról, fehér karjuk lebeg a víz fölött, ő pedig hanyatt dőlve élvezi a kényeztetést. A mozdulatok lassúak, a víz csobogása halk zene.

 

Keskeny csatornán úszom ki a csarnokból a szabad ég alá, egy sziklapárkányon álló gloriettig. Vékony, törhetőnek tűnő kis oszlopaival egészen a meredély szélének támaszkodik, a víz csillogása tükröződik a fényes márványon. Beúszom a szentély közepébe, és érzem: itt már húz, sodor a víz. Az oszlopok között ömlik le a zuhatag alá, a párkányon túlra, oda ránt magával.

 

Megkapaszkodom a szélső oszlopban, rásimulok, és beleolvadok a kőbe. Az oszlop felveszi az alakom, és én nézem, nézem márványba formált, furcsa arcom a víz színén. A tükörkép váratlanul sárkányként repül föl a víz alól, és éles vijjogása szétrepeszti a márványt. Vörös, lángoló, pikkelyes bőrrel szakadok ki a fehér kőből – felröppenek, majd alábukom a zuhatag vizébe. Ázottan, emberi alakomban úszom ki a tavacskából.