Az őszi délutánok jönnek most, hosszú sorban, hónapokon át.
Gyönyörűek, ha aranyló napfényben nyújtózkodnak, puhán, álomra készülve, de én a ködös, szürkés arcukat is szeretem. Amikor a távolság gyöngyszürke párába vész, didergősen húzzuk össze magunkat, de a fák nem görnyednek a hideg vízpára súlya alatt, inkább minden egyes levelüket kényesen megmártogatják benne, és puhán ejtik le a sárga, tenyérnyi darabokat a szürke útra.
Valószínűtlen színeket, árnyalatokat hoz harmóniába az őszi délután. Kiderül, hogy a sárga és a szürke együtt megnyugtató és mélázó, hogy a vörös és a barna inspirál, az élénkzöld foltok pedig futásra ingerelnek. Az ég kékje fehérben és szürkében játszik, a máskor fekete aszfalt most galambszínű, a fehér utak pedig érthetetlen karamellszínben nyúlnak el.
A hosszú árnyékok mindent csíkossá és mintássá alakítanak. Barna, szürke, arany együtt kavarog körülöttünk.
Kék, fekete, fehér, füstbarna, zöld és ezüst, mint a tükör. Ennek együtt hidegnek kellene lennie - hisz látszik is: hideg van, hűvös, kardigánban-sálban, összefont kézzel sétálós a levegő - mégis meleg, szerelmes, csillogó minden. A színek nem olvadnak össze: egymás mellett sorakoznak, melengetve, átölelve tartják egymást. A zöld part átöleli a tükörtavat, a két fa a ház romjait, a kék ég a felhőket takarja óvón és a felhők a kék eget védik a kemény Földtől. Az árnyék éles kontúrjai is kerekek és íveltek, körbesimogatják a fényt.
Sétálni, futni hív.
